Az ember önmagában egy igen bugyuta lény. Elkeserítő lenyomatai vannak a világban ezen állapotnak. Nem szeretném hosszasan taglalni a devolúció következményeit, csak nézz szét a világodban! Ráadásul én magam mindig is a pohár “telébbik” felében igyekeztem boldogulni. Mikor kapálózva, mikor csak fel feküdve a félig teli pohár víz háborgó felszínére és tudtam: valahol mindig süt a nap. Ebből a félig teli pohárból mondom, az ember elveszett.
Miként érinti ez a kutyát? Ezernyi szálon!
Sokszor mondjuk, hogy a kutya egy érző lény. Oké. De tudja-e valójában valaki, hogy ez mit jelent mélységében?
Pusztán csak annyit, hogy mindent, de tényleg MINDENT nagyságrendekkel jobban érzékel az univerzumból, a világból, az emberből. A kutya–ember közötti kommunikáció 90%-ban láthatatlan, csupán 10%-a észlelhető a szem számára. (A Láthatatlan kutya)
De, mi emberek, azért jobban tudjuk….mit is?!
Nagyon leegyszerűsítve: Tévedésekben, illúziókban élő emberek szeretnének kutyákat a maguk valóságához hajlítani. Ám a kutya a természet része, köszöni szépen, van saját valósága. Még csoda, hogy ellenáll!
Az emberi devolúció mintázata tisztán kivehető a kutya társállattá válásában IS. A szeretet, a gondoskodás és a “jó ember” mítosz kiforgatása, cafatokra cibálta szét a kutya ember mellet betöltött szerepét. Különböző hitrendszerek számtalan féleképpen igyekeztek bele sajtolni a kutyát valami olyan keretbe, melybe Ő valójában sosem volt és nem is igazán szeretne lenni. A falka feszes hierarchiájától az “onli pozitív” kifordított liberalizmusáig, mind-mind csak az emberi elme által kreált buborékok. Pont azt az egyet, lényegit és alapvetőt kivéve a kutyából: hogy milyen Ő valójában!?
Az emberi ego egyik vadhajtása, hogy tudjuk milyenek kéne lennie. Kíváncsiak ugyan nem vagyunk, mert hát tudjuk!
Egy korábbi ide vonatkozó publikációmban /Pukkk/ taglaltam, mire jutottam a kutyával töltött éveim tapasztalatai mentén. A megfigyelt dolog, esemény, vagy tárgy, valójában a megfigyelő személy tudatosságától /tudati állapotától/ függ legfőképpen.
Kevesen – világszinten is csak néhányan – lehetünk, akikben a kíváncsiság olyan mély, hogy minden fájdalmat, kínt és nehézséget kiállva, az egó legravaszabb útvesztőiben is – a szuperpozíció megtartására törekedve – nyitottak tudunk és akarunk is lenni bármire, amit a kutyánk élethelyzetként, vagy akár a legapróbb momentumként is elénk hoz.
Ehhez képest mi történik?!
Valójában ez azt jelenti a kutyámmal folytatott séta epizódjaiban, hogy magamnak magyarázok, győzködöm magam, hogy mit kéne tudnia, miközben ő éppen még szaglássza a fűcsomót. Vagy a klasszik „nem bánt, csak így játszik” című mondat. Úgy…
No ugye ezek mind hazugságok.
Mert valójában az a kutya, aki „csak a fűcsomót szaglássza”, éppen a nap – de legalábbis az elmúlt percek legünnepibb fesztiválhangulatában lubickol, és alkalmi süketet játszik. Közben egy másik univerzumban, a póráz túlsó végén, valahol a fekete lyuk túloldalán, ott van az ember – aki épp a Kalevala idevágó részét próbálja ráolvasni szeretett barátjára. Persze jönni? Nemhogy nem jön, de még csak nem is hall – és egy kicsit is őszintébb gazda már azt is megérzi: minél többet szól, annál süketebb lesz a kutya. Vagy legalábbis egyre távolabb kerülünk attól a bizonyos, elérni kívánt „Spot”-tól.
WÁÁÁT?
És akkor adódik a kérdés: kinek mi a fontosabb?
Itt, ezen a ponton sok minden eldől. Nem egyszer, nem kétszer – naponta, nagyjából végtelenszer. Mert a kutya 24 órában tanul. Minden egyes helyzetből élmény anyagot raktároz, és amikor a jelek újra hasonlóan állnak össze, „csak” lefut a program.
Vegyük például azt a kedves, játszani vágyó kutyát, aki – bár beszélni nem tud (még ha sok jó gazdi állítja is az ellenkezőjét) – az én fejemben szinte harsognak a gondolatai: „JÁTSZANI FOGSZ! HA BELEGEBEDEK IS!”
Lehet szépíteni és lehet teóriák sokaságát a helyzet mellé, cuki kis noteszbe oda költeni, viszont ez semmit, de semmit nem változtat azon a helyzeten, hogy az egyik kutyának éppen azért kell(ene) ügyesnek lennie, mert a másik p*cs. És ha az utóbbi nem szeretne játszani, akkor persze meg ő a mogorva, agresszív, antiszoc.
Álljunk meg itt egy pillanatra! Fontos és lényegi momentumnál járunk.
Maga a játék kutya és kutya között színtiszta feszültséglevezetés. Jöhetnek ide is az ideák, teóriák, hogy a játék miért jó, és miért kell fűvel-fával játszania a család szeme fényének. (Persze a játék még mindig jobb alternatíva, mint a verekedés!?) Attól még az aktuális helyzet vegzálás, és kicsit sem kell a kutyának minden helyzetben tudni elhordani a másik “kedves” kutya inzultálását.
No, és akkor hangozhat a kérdés:Na jó, de akkor mit kellene tennem, és mit kellene a kutyámnak tennie? Nem is játszhat? Valójában mit kellene tudnia a kutyámnak – vagy nekem?
Ezen kérdésnek több rétegét is igyekszem megválaszolni.
Fontos lenne emberként kirángatni magam abból a téveszméből, hogy “kis kutaaa”…”cuuuki”…”plüss”….
Mert ha még az is, az érzelmeim zavarában kicsit sem fogom tudni meglátni az aktuálisan legmegfelelőbb megoldást.
Tudhatnám miként legyek a kutyám segítségére, egy számára izgalmat okozó helyzetben. Lehetnének kidolgozott gyakorlataink olyan helyzetekre, amik számára feszültséget okoznak.
Tudhatnám, ha éppen én vagyok a “csak így szokott játszani” kutya gazdája, hogy az éppen játékra hívandó másik kutya egy ilyen helyzetben pocsékul tud lenni. Annyira pocsékul, hogy még haraphat is! 🤐
Gazdaként azt is végiggondolhatnám, boldog vagy békés kutyával szeretnék-e inkább együtt élni!? A magam tapasztalata, hogy a boldogságból idővel háborúk születnek – a békességből viszont nem.
Nincs mit tenni, amennyiben nem vagyok elégedett egy helyzet alakulásával, akkor bizony tudást kell magamra szedjek, hogy képes legyek segíteni magamnak, kutyámnak, és gazda társamnak.
Ravasz kérdést fogalmazol magadban: Milyen tudást? Honnan? Minek?
Röviden:
Nagyjából mindegy, mert a kutyával hamar kiderül, hogy működik-e vagy sem.
Hosszabban:
Korszerű, előremutató, jövőbe vezető, lehetőleg tapasztalati és alkalmazott. Lehetőleg rátok, mint párosra szabott.
Efféléből igen kevés hozzáférhető. Főként azért, mert sokan abban a hitben éltetik magukat, hogy a tudás a sajátjuk.
Egy másik jelentős nehézség, hogy a tudás még nincs itt. A korábbi buborékok kipukkadtak és se falka, se pozitív nem kecsegteti a kutya világot a megváltás illúziójával.
Lehet azért, mert nincs!? Lehet azért, mert tanulni élethosszig lenne érdemes a csodavárás helyett!?
Lehet azért, mert a magas tudatossággal a kutyába belenézni képes személy megláthatja a mesterkulcsot!? A maga számára! Majd ezen keresztül képes lesz a kutyája számára megfelelőbb, méltóbb, alkalmasabb segítséget adni.
Lehet.
Ami viszont bizonyos, amíg a viselkedések kavalkádjában nem vagyok képes látni a viselkedést létrehozó feszültséget, addig lépéshátrányban vagyok. Ugyanis nincsen viselkedés, az azt kiváltó inger/feszültség forrása nélkül.
Visszalépve az iromány korábbi soraihoz, a kedves „csak így játszik” kis kutyához, aki számára egy másik kutya látványa/közelsége (legyen az ismerős, vagy idegen) olyan feszültséget okoz, hogy nyomban játszhatnéka támad – ha beledöglik is. Addig ugyanez a feszültség más kutyákból viszont agressziót vált ki – ott, ahol az agresszió nonkonform!?
A feszültség kivezetésének a módját illetem következménnyel, ahelyett, hogy a kutya terhelhetőségét fejleszteném, és ezzel együtt csökkenteném a rá nehezedő feszültség mértékét – ami által a viselkedés mérséklődik, kontrollálhatóbbá válik.
Tehát, amíg a viselkedések tengerében hajótöröttként hánykolódom, addig sosem fogom meghallani, amit a kutya évezredek óta igyekszik sugallni:
“A változásom/fejlődésem kulcsa benned/veled épül.🌼
Az én határom – a te korlátod!”
Nagyon szeretné a kutya ha meghallanánk. Viszont hangosabban sosem fogja mondani, ezért kell a csend.
Minden mozzanat, ami a kutyás szakemberré válásomhoz vezetett, mára megerősített abban, hogy a kutya aktuális viselkedésének megértéséhez vissza kell mennünk a forráshoz: az azt kiváltó feszültséghez, illetve a feszültésget kiváltó ingerhez – ez a kiindulópont, a „nulladik pont”. Így amíg a viselkedést kezelem és a feszültség forrását nem csillapítom, valójában szélmalomharcot folytatok!
A feszültség elhordása, tolerálása és kivezetésének képessége a kutyában is és az emberben is kondicionálható. Sőt, szükségszerű!…lenne. Már ha nem szeretnék a falra mászni kis kedvencem viselkedésétől.
Végre ide értünk.
Össze szeretném fonni az ember elveszettségének szálát a kutya viselkedési mintázataival. Gazdaként sokszor tudattalanul tanítok meg valamit a kiskutyámnak – úgy, hogy akkor még nem is értem, mit közvetítek felé. Később aztán épp ez a viselkedés válik zavaróvá, elviselhetetlenné, pedig én magam hívtam életre. A kutya viselkedése így nemcsak tükör, hanem következmény is: a saját belső tévedéseim lenyomata.
Ja! Pont.
Tehát, amikor hazaérek és ő örül nekem, akkor a valóság valójában így néz ki:
Gazdaként én magam vagyok a jel, amely a kutyámban feszültséget kelt. Ezt a feszültséget ő különféle módokon vezeti le: ugrál, ugat, táncol, lökdös. Mindeközben nem tesz mást, csak reagál – a bennem meglévő rendezetlen hiányokra.
Na, és ezekből van bőven. Mármint rendezetlen hiányból. Nem az a szándékom, hogy ezeket soroljam vagy belefulladjak emberi sorsok lenyomataiba. Sokkal inkább azt szeretném harsogni: a kutyádban ott a mesterkulcs önmagadhoz!
És ehhez neked nem kell mást tenned, csak belenézni a magatok valóságába – és nyitottan kutatni kettőtök kapcsolati mélységeit.
A kutya jó!
Amint nem az egóm harsog a kutyám felé – amitől ő mászik a falra –, hanem törekvésem a bennem rejlő segítői minőség megtalálása, akkor ő is meg tudja tapasztalni: velem egy feszültséggel teli helyzetben is biztonságban lehet.
Erre viszont nem tudom megtanítani. Csak “rámelegíteni” – apró tapasztalatok sokaságával elhitetni, bizonyosságot adni számára: képesek vagyunk rá!
Így lehetne a klasszikus, akadémiai értelmezésben vett tanítás helyett fejlesztő folyamatokat elindítani a kutyával, hogy képes legyen a feszültség elhordására, kivezetésére, közömbösítésére.
Erre van az előre, az üveggömböm homályában számomra ez a jövő sejlik. No, persze csak azok számára, akik képesek a jelen világunk fátylai mögé, nyitottan és kiváncsian benézni. Számukra ott a kutyában az alagút és a távolban a fény is tisztán ragyog.
Jó munkát!
